Hát ez... ez... pff.
/saját/
Magányosan sétálgatott az utcán.
Teltek a percek, az órák. A napok egymást követték. Napközben a kis mackó mászkált, hátha megtalálja a melegen ölelő kezeket melyek közül kicsúszott a vonatsínek között. Éjszaka pedig a falnak támaszkodva, mint egy hajléktalan újsággal takarózott. Esőben mindig vigyázott arra, hogy a bundája ne ázzon el, hogy mikor újra találkozik a lánnyal akit imádott, ugyan olyan puha és ölelni való lehessen, mint volt.
Járkált. Azt sem tudta hol van. Teljesen kétségbeesett már. A bundája kezdett kopni, az orra lassan leesett, de ő csak ment... ment tovább.
Évek teltek már el.
A kis mackó reményt vesztve feküdt egy porcelán kanna mellett, mikor egy idős úr talált rá s magával vitte. Egy régi boltja volt, ahol kijavított játékokat. Kitisztította a kis mackót, megvarrta az orrát s a kirakatba ültette.
Egy nap egy kislány sétált arra az anyukájával. A mackó egy magas polcon, sok másik játék mögött szomorkodva ült a kirakatban, kopott megviselt bundája és új nózija nem tetszett neki. Az édesanya megállt a mackó előtt és percekig nézte, még kislánya a ruháját rángatta. Lecsitította gyermekét, majd besétáltak az üzletbe. Minden szó nélkül belógott a kirakatba és levette a polcról a kopott mackót. Nézegette, a plüss leszegett fejét, majd felhajtotta azt. Szemében felcsillant valami, valami régi.
Egyszerűen megölelte a medvét, az idős emberre mosolygott, fizetett majd magához ölelte a kis mackót. A puha mancsok ekkor újra feléledtek, átölelték, s felismerték azt a kislányt akit oly rég elvesztettek.
Egyszerűen... Sosem szabad feladni a reményt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése