;)

"Gyerekkoromtól fogva rettenetesen szeretek hinni,

épp ezért nagyon gyanakvó vagyok.

Nagyon nehezen, valóban nagyon nehezen hiszek;

látszólag persze könnyen, mert nem szeretem meggyanúsítani az embereket,

s amíg be nem csapnak, addig hiszek."

- Tudsz játszani?

- Tudok.

- És szeretsz is?

- És szeretlek is.

:$

Miért követsz engem?

- Szeretlek.

- De csak mert még nem találkoztál a barátnőmmel. Ő sokkal csinosabb, mint én és egyenesen mögötted van.

- *körbe fordul.* Nincs is itt senki!

- Ha igazán szeretnél, nem fordultál volna meg.

Annak is meg van a maga jó oldala, hogy torokgyuszim van. Nem mintha szeretnék beteg lenni, kifejezetten utálom az egészet. Nem lehet menni sehova, a suliban csak lemaradást okoz... Aztán majd dolgozatok meg mindennek a pótlása. Bwah! Azonban így is nagyon viccesen telt mondjuk a tegnapom is, bár inkább a vége. A délelőtt mondjuk eseménytelen volt, aludtam, ettem, aztán délután dokihoz mentem. Fél5re menten, anyu beszélt Ildikóval, hogy mikorra menjek. Csilla eljött velem, bár nem értem igazán miért, nem vagyok már kicsi. Végül is annyira nem bántam, mert bement egy pasi és 1órát vártunk... Hát, nem volt épp kellemes a helyzet, mert a mentő jött érte. Elég brutál szitu volt. Aztán előttünk még voltak ketten. Várakozás közben elkezdtem magam legyezni az ellenőrzőmmel amiben benne volt a taj kártyám, mire kirepült és egyenesen a mellettem ülő hölgynek szállt. Nem is én lennék, ha ez nem történt volna meg. Vörösen izzó arccal elnézést kértem és elvettem a papírom. Szerencsére a nő is csak nevetett, majd folytatta a beszélgetést. Az utolsó ember is végzett, mire a nővér szólította a következőt. A vicc csak az volt az egészben, hogy nem az én nevem mondták, hanem anyuét... Szóval "-né" ! Azok a tekintetek! Először rám, aztán meg nővéremre. Hát, sok mindent könyveltek el hirtelen ott az emberek. Még a dokim is meglepődött, hogy én sétáltam be. Heh... Az egy órás várakozás után kerek 2perc alatt végeztem. Érdekes volt. Miután hazajöttünk leültem rajzolni. Ezt csinálom tegnap este óta...

Jó... Valami mást.

néha másra vágytam,

néha úgy csináltam mintha egy érzéketlen lány lennék.

Az emlékeink?

Meghatároznak.

Teljes mértékben. Nincs semmi másunk, ami igazán a miénk lenne az emlékeinket leszámítva. Ezek alapján ítélünk meg embereket, ezt hívjuk tapasztalatnak. Az emlékünk minden. Lehet szép, vagy lehet csúf. Részletek maradnak meg csupán... dolgok elvesznek a folyton pörgő gondolataink kavalkádja között.