Egy pillanat örökre.

Belép a szobába.
Nekem eláll a lélegzetem, szinte mozdulni is alig bírok. A legjobb barátnőm még mindig az izgalmas történetét meséli a kislánnyal a parkban, hallom is, hogy mit mond... csak épp nem jut el a tudatomig. Minden megfagy. Emberek lépnek oda hozzá, köszönnek neki, megölelik, beszélgetni kezdenek vele. Csak állok itt és nézem Őt.
Halvány barna bőrén megcsillan a fény. Frissen borotvált s bár messze áll tőlem a bőröm alatt érzem finom arcszeszének illatát. Az illata! Általában olyan, mint a hűs fuvallat egy csendes nyári éjszakán ami úgy oson be a tágra nyitott ablakon. Hosszú sötét haja elegánsan lófarokba összekötve omlik hátára. Fekete inge nyakig begombolva, de nem betűrve... hanyagul lóg rá fekete farmerjára, ami hosszan fut végig lábán egészen sötét színű cipőjéig. Egy pillanatra ugyan, de körbepillantok, nem vagyok benne biztos, hogy mások is vannak itt, hiszen minden úgy elhalkult. Meglepetésemre a tömeg nem fogyatkozott meg sőt pillanatról pillanatra csak növekszik. Látom őket, de egy szót sem értek abból amit mondanak. A barátnőm ajka még mindig lelkesen mozog, talán még mindig ugyanazt meséli? Képtelen vagyok figyelni... csak állok itt és nézem őt.
Zöldes-barna szeme néha nem is látszik úgy összehúzza mikor megnyílnak, széthúzódnak ajkai és fogai fehérsége felvillan. Egy idegen lép oda hozzá, szemöldökét megemeli végigméri az illetőt majd elmosolyodik és kezet nyújt. Valaki belém jön, szívélyesen elnézést kér ám nem ébreszt fel holtkóromból. Csak állok itt és nézem Őt.
Elém tornyosulnak. Pár barátom mosolyogva lép oda hozzám ezzel végleg visszarántva a valóság zajos jelenébe, így kénytelen vagyok felébredni. Pár kérdést feltesznek, majd mosolyogva elbúcsúznak. Elkezdem keresni az arcát, a hátát vagy az elsuhanó árnyát, de sehol sem látom. A pohárcsörömpölések egyre hangosabbá válnak, a beszélgetések felerősödnek, a zene sem tűnik már olyan halknak mint eddig. Elment volna? Elment úgy, hogy még csak nem is köszönt...? Valaki a vállamhoz ér. A szívem kalapálni kezd, a levegőt mélyen sűrűn kezdem venni, lehunyom a szemem és lassan megfordulok. A nővérem mosolyog rám és ölel meg, a fülembe súgja, hogy szeret és megy is tovább. Sóhajtok egyet, nem értem hová tűnt, nem értem, miért nem keresett meg, nem értem miért nem köszönt... miért ment el?! Mielőtt bárki észrevenné azt a kósza könnycseppet a szememben, veszek egy mély levegőt, majd gyorsan megpördülök és az ajtó felé indulok rohamtempóban, egészen addig még valaki elém nem lép és a karjaiba nem zár. Nem látom ki ő, magasabb, mint én a fejem a mellkasába fúródik, odaszorítja. Először szabadulni akarok, de olyan szorosan ölel magához, hogy képtelenség lenne elmenekülnöm. Kénytelen vagyok engedni neki, ezért magam mellett lógó karjaimat kicsit megemelem és fújok egyet. A következő levegővételem azonban meg is akad, mikor megéreztem azt a nyári éjjen az ablakon bekúszó illatot. A kezeimet köré fonom, hozzá bújok és megszorítom. A fejemet feljebb hajtom a nyakához és mélyen magamba szippantom arcszeszének illatát.
A kezét fogva hátrébb lépek, rámosolygok és csak nézem Őt.

/saját/