(saját)
- Miért félsz?
- Nem félek...
- De igen félsz! Félsz kiállni magadért! Mintha annyival kevesebb lennél azoknál az embereknél. Mintha annyival kevesebb lennél bárkinél! - hirtelen jött mély, hűvös csend vágott közbe - Tudod mit, ha így gondolod így is van. Egy senki vagy! Egy felesleges lény!
- Nem ismersz igazán. Sajnálom.
- Nem ismersz igazán. Sajnálom.
- Nem hagyod, hogy ismerjelek! - a lány őzbarna szemébe nézett amit ő zavarában a padlóra szegezett, a fiú szeme ugyanis tele volt aggodalommal. - Ki vagy te?
A lány hallgatott, majd mély lélegzetet vett. A padlót nézte, szemeit nem merte felemelni, még mindig a szégyen uralkodott rajta amiért így lehordták a lábáról. Érezte, hogy barátja türelme egyre fogyatkozik, így elkezdte kilökdösni magából a szavakat, amik halkan a világba szóródtak.
- Nem vagyok... csak, egy lány. Valaki aki elhiteti a haldoklóval, hogy van remény, aki megtanít egy felnőttet nevetni, és elhiteti a gyerekkel, hogy léteznek csodák. Aki bármikor odatartja a vállát egy megtört léleknek, aki akkor is mosolyog, ha mások mosolyognak rajta, aki nem hagyja sírni a maga körül lévőket, és aki addig nem hagy el, amíg szügséged van rá. Aki a vihar közben arra gondol, hogy a végén kisüt a nap, és láthatunk egy gyönyörű szivárványt.
- Sosem hibázol?
- Rengetegszer hibázom.
- De ez mind csupa jó dolog!
- Ez az amit mások látni akarnak.
- Akkor ez nem is te vagy?
- De igen, az is én vagyok.
- Nem értem.
- Egy lány vagyok, aki mindenben próbálja a pozitívat, a jót megtalálni. Sokan meghökkennek, hogy hozok rossz döntéseket, dehát ember vagyok. Viszont nem félek döntést hozni, nem félek feladni, nem félek harcolni. Csak tudod néha fáj, hogy soha nem kérdezi meg senki, hogy jól vagyok-e, mert olyan természetesnek veszik, hogy velem minden rendben. Nem mindig van minden rendben. Van, hogy szétdobálok mindent a szobámban, vagy a fallal üvöltök! Néha pedig egyszerűen sírok.
- Sírsz?
- Meglep?
- Nem vagy az a típus.
- Látod... éppen erről beszélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése